Néhány éve megkértek, hogy tolmácsként vegyek részt az egyik női kosárlabda csapat lengyelországi túráján.
Örömmel mondtam igent, feleségem révén kötődöm a sportághoz és mindig szívesen utazom második hazámba.
Az út Gdyniába nagyon hosszú volt, de megérte. Gyönyörű tájakon haladtunk keresztül és a tengert is régen láttam utoljára.
Szobám ablaka pont az öbölre nézett, szebbet el sem tudnék képzelni.
Túl sok dolgom mint tolmács nem akadt, a sportolók egy nyelvet beszélnek. Azért lelkesen kísértem a csapatot, amelynek az edzője egy fiatal, igen tehetséges szakember volt. A kispad végén üldögélve sokat tanultam tőle és a lányoktól erről a szép sportágról, az összefogásról, a küzdelemről, a tiszteletről.
A mérkőzések között lelkesen jártam az utcákat, igyekeztem minél többet kommunikálni a helybéliekkel. Nagyon kedvelem a lengyel konyhát, a tengerparti sütödéket, még a pofátlan sirályokat is, akik minden lépésedet követik és megpróbálják kilopni a sült halat az ember kezéből.
Még azt is élveztem, hogy öt percenként változik az időjárás, hol esik az eső, hol száz ágra süt a nap. Ez ott ilyen, teljesen felesleges rajta izgulni, kárpótol a tenger látványa, a levegő tisztasága és ennyi. Szóval igazán jól éreztem magam.
Az utolsó mérkőzésen múlt, hogy a csapat megnyeri-e a tornát, Attila az edző feszült arccal nézte a lányok bemelegítését. Tudtam, már a taktikán és a kezdőjátékosokon jár az esze. Az ellenfél a hazai csapat magabiztosan kezdett. Szép támadásokat vezettek, kezdtek elhúzni, Attila időt kért.
A lányoktól több fegyelmet, harcosságot várt el és ezt igen határozottan tudtukra is adta.
A hazaiak kezdtek kissé nagyképűen játszani és nem riadtak vissza az alattomos szabálytalanságoktól sem, a bírók pedig úgymond szépen megfújták a hazai pályát.
Arra gondoltam az első helynek annyi, ilyen erős csapat ellen jó a második is. Egy kirívó szabálytalanság utáni kétes bírói ítélet azonban mindent megváltoztatott. A lányok összeszorított foggal harcoltak, a védekezésük egyre keményebb lett, támadásban pedig minden trükköt bevetve küzdöttek a győzelemért és egymásért. Az edzőre néztem és megkérdeztem mit fog nekik mondani a szünetben. Erre azt felelte semmit, látja a szemükben bármit meg fognak tenni a győzelemért. A téves bírói ítéletek és a hazai játékosok viselkedése annyira felbosszantotta őket hogy itt a taktika már nem sokat számít, sokkal fontosabbak az érzelmek. A csapat egysége, a győzelembe vetett hit, a játék iránti alázat minden edzői elképzelést felülír. Úgy éreztem fiatal kora ellenére végtelenül éretten gondolkodik a sportról sőt valószínűleg az egész életről.
A mérkőzést és vele az első helyet egyébként megszereztük.
Karai Péter
coach