Érettségi találkozó, ötévente.
Evés-ivás, találkozás, elszámolás, önigazolás, pozitív visszacsatolások begyűjtése, őszinte érdeklődés, együttérzés, biztatás, emlékezés, fikázás.
Nagyjából ennyi.
A harmincéves találkozó az már valami, megértük, akik ott vagyunk. A többieknek RIP, nem volt szerencséjük. Ám ez évfolyam találkozó sok emberrel.
Rengeteg szervezőmunka kellett hozzá, nem nekem mert én nem vagyok rá képes de M. Nándi igen. Utólag is gratula.
De tényleg, Szarvaskastély kint az erdőben, marhapörkölt, hangosítás, irányított power-pointos emlékezés, minden klappolt.
Régen látott osztálytársak és sohasem látott évfolyamtársak.
Ezt megmagyarázom, állunk Danival és Gabival isszuk a welcome drinket, szívom a cigit, jönnek az emberek, köztük egy asszony. Szerintem sohasem láttam, kérdezem a fiúkat: Ez ki?
– Nem tudom talán óvónős.
– Azok el sem jöttek.
– Akkor bés volt.
– Lehet, akkor sem ismerős.
Gyurika jön, azt mondja Ildikó, a barátnőm volt két évig, de én sem ismertem fel elsőre.
Ennyit arról, hogy az ember kamaszkora után már alig változik...
Kint vagyunk a szabadban, jó levegő, padok. Beszélgetnénk de a zene üvölt, kérdezem minek?
Azt mondják kell a hangulathoz.
Nekem szar a hangulatom, ha ahhoz kell, akkor OK.
Próbálunk beszélgetni egymással hangosan amikor megjelenik a mókus. Ideges, én is az lennék a helyében két 1000 wattos hangszóróval a seggemben a csendes otthonomban.
Ekkor B. Mónika évfolyamtársunk túlordítva a hangszórókat:
– Nézd már egy mókus! (az erdőben)
Én az állatot nem láttam mert elmenekült, csak a nyomát a fatörzsön, hát megijedt, befosott.
Teljesen megértem, a nagykőrösi erdőben viszonylag kevés a farkas, nincs hozzászokva az indokolatlanul hangos kommunikációhoz.
Felhívtam a feleségemet, jöjjön értem! Vigyen haza!
Mókus vagyok és befostam.
Amúgy mindenkit szeretek és öt év múlva is szeretnék találkozni mindenkivel.
Ezt a történetet azért írtam le hónapokkal a találkozó után mert rosszul éreztem magam. Nem állítom, hogy ennél nagyobb trauma nem ért életemben de mégis volt bennem valami negatív, folyamatosan zavaró a viselkedésem miatt.
Arra gondoltam, ha az akkor tapasztaltakat le tudom írni, nem döntöttem rosszul.
Ha másért nem, miért rontottam volna el a többiek mulatságát?
Erre biztatok mindenkit, írjatok, jegyzeteljetek, vezessetek naplót, blogot, beszéljétek meg a problémáitokat. A kommunikáció fontos, ne becsüljük le!
Az a veszélyes, ami bent marad.
Karai Péter
coach