Édesapám ügyes kezű lakatosként kezdte a pályafutását, majd édesanyám ambícióinak engedve továbbképezte magát. Letette az érettségit és mérnöknek tanult. De kreativitását ennek ellenére nem vesztette el. Születésem ráadásul új energiákat szabadított fel benne.
Mindent maga csinált, már a bölcsőmet is betonvasból, elegánsan megtekerve hegesztette össze.
Anyám szerint Mózeskosár, de ezt csak az érdekesség kedvéért.
Keze munkáját dicsérték a lakásban található kezdetleges bútorok, az előszobafal, virágtartók, megerősített keretű ágy, mondjuk ez miatta volt mert indokolatlanul magas és viszonylag nehéz testtel áldotta meg a teremtő.
Miután járni tanulásom közben huszonötödször szaladtam bele anyukám féltve őrzött kaktuszgyűjteményébe, úgy döntött, kidobja a picsába az egészet. A családi béke érdekében azonban inkább megtervezett egy gyermek-kaktusz kompatibilis rácsot, hogy mindenki életben maradjon, A növények szépen fejlődtek és a látásom is megmaradt.
Én is szépen növekedtem kezdtem felfedezni a világot, amit apám új kihívásokként élt meg.
Néha kissé előreszaladt, olyan csúzlim volt, amit még nem tudtam kifeszíteni de vaddisznóra halálos volt.
Az előszobát nagy pávaszemekkel dekorálta ki, amitől viszont hisztérikus rohamot kaptam és nem voltam hajlandó belépni a lakásba.
Azt csak mellékesen jegyzem meg, amikor behívták a honvédséghez tartalékos szolgálatra és hazajött egy hónap múlva bajuszt növesztve, nem nyitottam ajtót neki. A kémlelőnyíláson keresztül nem tudtam beazonosítani a szőrös embert, így kint maradt.
Még a szomszédok is átjöttek segíteni neki de én hajthatatlan voltam, miután anyukám végzett a munkahelyén, hosszú könyörgések árán beengedtem őket.
Mint igazi férfiak a félreértések után újraterveztük kapcsolatunkat, én elsősorban utasítottam, hogy szabaduljon meg a bajusztól.
Miután visszakaptam apukámat a szokatlanul hideg tél előnyeire próbáltam fókuszálni.
Rengeteg hó, környékünkön viszonylag sok szánkózási lehetőség, egy életerős szülő, minden az én terveim szerint alakult.
Viszont a szánkóval nem álltam túl jól, egy még a nagybátyámtól örökölt fémvázas stabil ám nehéz eszközzel rendelkeztem de már ott volt a mérnöki segítség.
Apám éjt nappallá téve fúrt, faragott, könnyítette és így gyorsabbá varázsolta a szánkót.
Komolyan mondom sztár lettem a dombokon, senki ilyen gyorsan nem siklott le a lejtőkön, minden gyerek engem irigyelt.
Nagyon büszkék voltunk magunkra és közös művünkre és csak reszeltünk, faragtunk tovább immár együtt, úgy gondoltuk a határ a csillagos ég.
Nagyjából így is lett, életemben annyi csillagot nem láttam amikor túlszaladtam a dombtetőn és beleálltam egy borókabokorba.
Szerencsére csak az egyik karom tört el, meg kitört a szemfogam de az nem számít mert már úgy is el volt repedve, a homlokom a bőrt pedig nagyon szépen összevarrták, már nem is látszik.
Anyám szerint tök jó, hogy ennyivel megúsztam, számított rá és így volt jó.
Apu nem mondott semmit.
A csúzlin dolgozott. Szerinte a gumival van baj.
Karai Péter
coach