Vásárfia

Nagykőrösi vásárunk országos hírű, nem méltatlanul az. Mindent lehet ott kapni, ruházat, edények, régiségek, népművészeti termékek és van állatvásár is. Büfésor, lacikonyhákkal, italkimérésekkel, mézeskalács, törökméz, zizi, bambi, körhinta.
Ez régen is így volt, tízévesforma fiúcskaként nekem maga volt a Kánaán.
Nagyapám nem volt országos hírű, akkor már nyugdíjasként éldegélt nagyanyámmal városszéli házukban, de minden évben egyszer kilátogatott a vásárba, hogy valami éppen szükséges dolgot megvegyen magának. Ez most egy kucsma volt, ha valaki még tudja mi az. Én is bátorkodtam benyújtani igényemet egy hullámos papagájra, akit Klárikának neveztem volna el.
Nagyapámról még annyit, százhatvan centiméter magas-széles ember volt ennek megfelelő fizikai erővel, a világháborúban szerzett tapasztalatait mint volt Ludovikás meglepően hatékonyan alkalmazta. A forradalmi tevékenysége miatt, ötvenhat végén jutalomból TSZ-gondnokká léptették elő. Mint volt műszaki katona, ügyes kezű, fegyelmezett dolgozóként kivívott bizonyos tiszteletet magának. A Szabolcs megyei szilvaszedő munkatársak késelésig fajuló vitáját olyan sikeresen intézte, hogy a mentő háromszor fordult és egyszer sem volt rajta, szóval jó szakember volt.
Előző este már alig tudtam elaludni, befeküdtem nagyanyám mellé az ágyba, hozzábújva vártam a reggelt. Arra nem térnék ki, hogy az öregnek erről mi volt a véleménye.
Másnap persze én keltem legkésőbb, rémülten láttam, hogy ő már felöltözve vizsgálja kerékpárját, tudtam ilyen hosszú útra nem indulunk el felkészületlenül. Kapkodva szedtem magamra a ruháimat a reggelit sem akartam elfogyasztani, mama azonban kérlelhetetlen volt.
– Edd meg a bundás kenyeret és idd meg a teát! Addig sehova!
Két fajta teával dolgozott, kamilla, hogy ne legyen székrekedésem napközben és hársfatea, hogy éjszaka nyugodtan aludjak. Szerintem néha tett bele egy fél Valeriánát is. Ezt csak úgy mellékesen.
Elindultunk, majd lefagytam a bicikliről, de végül is az a két utcányi távolság kibírható volt, már a kezemben éreztem vágyott madárkám puha tollait, azonnal rohantam volna a kereskedőhöz.
Nagyapám megálljt parancsolt, előbb a kucsma. Azt hittem idegrohamot kapok.
A létező összes télinek mondható fejfedőt végigpróbálta a méltán országos hírű vásárban, minden de tényleg minden szempontot figyelembe véve. Mennyire tartós, mennyire meleg, az ára sem mellékes. Téli vagy tavaszi vágású az alapanyagként szolgáló állat? Vagy őszi esetleg nyári.
Az alku hosszúságát most hagyjuk.
Mellettem gyerekek sora haladt el, boldogan, kezükben kicsiny kalitkákkal benne egy-egy papagájjal. Én már azt sem bántam volna ha Pityu és nem Klárika, csak vihetném haza.
Aztán megtört a jég, a kucsma meglett, mehettem madarat választani.
A sárga mellett döntöttem körülbelül egy perc alatt. Nem kell hozzá kalitka, otthon van egy nagyobb, elég belerakni papírzacskóba, csak haladjunk.
Nagyapám új szerzeményét a seggem alá gyűrve, kezemben a zacskóval kiadtam a parancsot.
– Indulás!
Szó nélkül felült elém a kerékpárra és nekiállt tekerni a földúton.
A kucsma a második utcán esett ki alólam, amikor a madárkámat akartam leellenőrizni megvan-e még. Annyira izgatott voltam, hogy a zacskót kiszakítottam, Klárika vagy Pityu azonnal meglépett.
Az első pofont a házuk előtt kaptam miután észrevette a hiányt.
Visszaküldött, hátha a kucsma legalább megkerül. Nem került meg.
A második pofont bent a házban kaptam, ne lássák a szomszédok milyen hülye gyerek vagyok.
Nagyanyám nem szólt egy szót sem.
Teát főzött, közben a gyógyszerei között keresgélt.

Karai Péter
coach